Audry küldte az alábbi történetet, amiben leírta nekünk, hogy hogyan vesztette el néhány hetes kiskutyáját egy állatorvos nemtörődömsége miatt, valamint hogy nemsokkal ezután hogyan sérült meg a következő kutyájának a szeme egy másik orvos miatt.

Mivel nagyszerű ötletnek tartom ezt a blogot, gondoltam, hogy az elsők között mesélném el az én történetemet, ami sajnos nem a vicces kategóriába sorolandó.

Duplán csalódtam és duplán szenvedtem meg az állatorvosok hozzánemértésének, illetve nemtörődömségének következményeit.

A dolog akkor indult, amikor vettem egy kutyát, mégpedig egy palotapincsit. Régóta tervben volt a dolog, ezért tanulmányoztam a fajtákat, azok tulajdonságait és igényeit is. Úgy véltem, hogy saját életvitelemhez ez a fajta passzolna a leginkább, így lelkesen hoztam haza a reménybeli új családtagot. Egyszerűen tökéletes törpét sikerült magamhoz venni. Szófogadó, kilenc hetes kora ellenére szobatiszta és nem mellesleg hihetetlenül gyönyörű kutyust találtam. Minden szép és jó volt, egészen egy hétig, amikor is a kiskutya hányni kezdett.

Azonnal komolyan vettem a nem várt tünetet, így még aznap, egy órán belül elvittem az egyik neves klinikára. Az orvos megvizsgálta, és adott neki injekciót. Szólt, hogy figyeljünk rá, hogy igyon eleget. Meghagyta, hogy másnap újra vigyük vissza. Szegény tökmag elég sokat hányt, így másnap reggel első dolgunk volt újra elvinni az említett klinikára. Ismét injekciót kapott. Szóltam az orvosnak, hogy a kutyus nem hajlandó inni, sehogy sem tudom rávenni, és szerintem nem ártana neki infúziót adni. Az orvos mosolyogva közölte, hogy feleslegesen nem látja értelmét megkínozni szegényt, ezért ráér az infúzió akkor, ha rosszabbul lesz.

Egész éjjel nem aludtam, mert a kutyus megállás nélkül hányt. Bárhogy próbáltam neki vizet adni, nem fogadta el. Reggelre fele súlyától vált meg és csupa csont lett. Azonnal vittük a dokihoz, aki nagy kegyesen adott neki infúziót, mondanom sem kell, már ez sem segített. Két nap alatt elpusztult a kutyus, és mindez azért, hogy ne kínozzuk feleslegesen az infúzióval.

Hogy mit éltem át akkor, azt szerintem senkinek nem kell ecsetelnem, amúgy is az a típus vagyok, aki egy perc alatt beleszeret minden négylábúba.

Miután kihevertem a megrázkódtatást (úgy ahogy, mert teljesen sosem fogom, a kutya képe mai napig a falamon lóg, és sokszor szóba kerül még hat év után is a családban, pedig másfél hetet töltött csak velünk), úgy döntöttem, hogy veszek egy másik kutyát. A fajta maradt, a hely, ahonnan vettem nem ugyanaz lett. Az új kutyával nem voltak egészségügyi gondok, remekül megvolt, egészséges, kibírhatatlanul eleven, nagyon bájos kis apróság. Az évek teltek, és én megnyugodtam, egészen addig, míg egy nap a kutya szeme ki nem dülledt. Levert volt, nyűgös és úgy tűnt ki fog fordulni a szeme a helyéről.

Nem haboztam most sem, irány a klinika. Ugyanaz az orvos vizsgálta a kutyát, aki miatt a másik elpusztult, de naivan azt hittem, hogy az csak véletlen volt, az orvos bizonyára érti a dolgát, csak alábecsülte az első kutya állapotát. Aggodalomra semmi ok, hiszen mégis csak az ország egyik legjobb klinikáján vagyunk (legalábbis elég jó híre volt akkoriban).

A doki megvizsgálta a kutyát. Előre szóltam, hogy muszáj lesz bekábítani, mert egy kis hisztérikáról van szó, és anélkül képtelenség őt komolyabban szemügyre venni, hogy ne lenne elbódítva. Az orvos bólintott, beadta az injekciót, és miután a kutya lehiggadt, egy csipesszel elhúzta a szemhéját. Mindenhonnan megvizsgálta a kutya dülledt szemét, és sóhajtva közölte, hogy ez bizony agydaganat lesz, és a daganat feszíti belülről a szemüreget, ezért dülled ki a kutya szeme. Azért elküldött egy budapesti szemésztre, egy „specialistához”, hogy nézessük meg, de mindenképpen jobb, ha elbúcsúzunk a kutyustól, mert maximum napjai vannak hátra.

A szívem újra megszakadt, miközben hazafelé tartottunk. Még előző kutyám emléke is ott élt bennem, erre megint kezdhettem barátkozni a gondolattal, hogy ismét társ nélkül maradok. Egész éjjel ölelgettem a kutyát, babusgattam, vigasztaltam, nyugtatgattam.

Másnap halálosan fáradt voltam, mikor beestünk a szemésztre. Ahogy minden komolyan vizsgálat előtt, most is szóltam, hogy kábítani kéne a kutyát, mert iszonyatosan hisztis. A doktornő közölte, hogy nem lehet kábítani a kutyát, maximum altatni. Valahogy mégis sikerült megvizsgálni. Megnyugtattak, hogy szó sincs agydaganatról, a kutya a szájpadlását szúrta meg valamivel és tekintve, hogy viszonylag rövid az orra, a szájpadláson keresztül a szemüregig hatolt az éles tárgy, ezzel megsértve a szemgolyót, ami begyulladt és a gyulladás okozza a szem dülledtségét. Egy műtét és minden rendben lesz.

Miután megműtötték a kutyát, kapott egy gallért, mi pedig megkönnyebbülve hazamentünk. Otthon az utolsó nap már nem tettük rá a gallért, mondván, hogy nem piszkálja a szemét, a gallértól viszont láthatóan szenved. Akkor sem volt nálunk a gallér, amikor visszavittük a kutyát az utolsó kontrollra. Újra szóltam, hogy kábítani kéne a tökmagot, mert nem fogja jó néven venni, hogy a szemébe turkálnak, mire kioktatott a doktornő, hogy nem lehet kábítani a kutyákat, csak altatni, de most már úgyis csak megnézi és kiöblíti a szemét, aztán vihetjük is.

Leültünk a váróba és vártunk. Az idő telt, a kutya sehol. Egyre több ápoló vágott át a várón és tűnt el a szoba ajtaján, ahová a kutyát vitték. Mellettünk már együttérzően sóhajtoztak az emberek, hogy túl kicsi volt a kutya, nyilván nem bírta a szíve az altatót… Idegesen feszengve vártuk, hogy végre valaki szóra méltasson minket, amikor kijött a doktornő.

Azzal kezdte, hogy a vizsgálat közben a kutya belekapott az egészséges szemébe, mivel nem tudták lefogni és ugrált az asztalon. Ez persze az én hibám, mert nem vittem el a gallért (tény, hogy elképesztő nagy erőfeszítést igényelt volna rátenni egy hatvan forintos gallért a kutyára, ha egyszer nem bírtak vele, na de mit várok egy orvostól. Ehhez már ész is kéne, ami itt nyilvánvalóan nem termett minden fejben). Ez persze magával hozza azt is, hogy a kutyust újra meg kellett műteni, immár az eddig ép szemével, ami azt jelentette, hogy a korábbi harmincezer forint helyett mindjárt hatvanat kellett fizetnünk. Emellett még le is hordott az orvos, hogy én milyen felelőtlen vagyok, mert nem vittem a gallért. Arról már persze nem esett szó, hogy külön kértem, hogy kábítsák el, és felhívtam rá a figyelmet, hogy anélkül nem fogja engedni, hogy bármit is csináljanak vele, de nem, ők semmiről sem tehettek, csak én.

A kutyának mai napig ott az akkor még ép szemében egy fehér folt, állítólag ő maga sértette fel a retináját (bár már nem tudom, hogy ezt elhiggyem-e, végül is nem voltam ott, nem láttam mi történt). Bár úgy tűnik lát rá, legalábbis nem vettem észre, hogy zavarná őt bármiben is a sérülés, de én valahányszor ránézek, a fehér folt mindig emlékeztet rá, hogy milyen remek tapasztalatokat szereztem az állategészségügy terén.

Kicsit hosszúra sikeredett a történetem, remélem, hogy ennek ellenére sikerült rávilágítanom arra, miért kerülöm azóta is a klinikát, és miért rettegek attól, hogy valaha is a kutya szemével lesz probléma. Sajnos nem csak a humán egészségügyben vannak súlyos problémák. Legalábbis én így látom… 

Ismersz jobb sztorit is? Küldd el nekünk!